Mindennapi hazugságok

Miután szánkáztam a saját tudatalatti hazugságaim miatt az arcomon egy jót, valami olyan változást éreztem (a traumás sokk után), ami egyben volt felismerés, kiábrándulás, megkönnyebbülés az igényeim elvesztése/súlytalanná válása miatt és a motivációm teljes 100%-os eltűnése.
Mindössze ez az, ami probléma. Mármint a motiváció szublimálása. Na ezt bezzeg számonkéri mindenki. Ha itt élsz ebben a világban, akkor el kell fogadni, hogy az az érték, amit mindenki más is annak tart. Ha megtagadod az "értékeket", kikerülsz a világból, mint a huzat.
Egyszerű gyakorlat bárkinek: próbálj egy vidám társaságban a vallás és hit fontosságáról beszélni. Ha nem éppen a gyülekezetedben vagy, akkor minimum furán fognak nézni rád, de lehet, hogy fel is tudod oszlatni a csapatot.
Egyszerűen a nem-világi értékrend taszít mindekit (kivéve azokat akikkel közös). Félelmet ébreszt, pl. attól, hogy megpróbál megtéríteni ez a "hívő". Az pedig nem lenne jó, mert az eddig összekuporgatott világi dolgok elértéktelenednének és egy másodperc alatt szakmailag elismert vezetőből és jól szituált családapából egy szar alak lehet, egy erkölcsi zérus. Elég más mércét melléhelyezni és annyi. Ja, erkölcsileg ne mérjünk senkit, bocs.
Az tényleg míves kvázi-hazugság, mikor valaki normál mércével nem tudja magát megmérni (mert épp abban a tekintetben meg van semmisülve, amit mérne) ezért hirtelen vált egy "Nem baj, de..." kezdetűvel. Ahogy mondták eleink: Szegények vagyunk, de tetvesek nem.
Mindig találunk olyan mércét, ami szerint szuperek vagyunk, csak van, hogy sokáig kell keresni. Jó példa erre az "alternatív" ifjúság. Ők teremtenek maguknak új divatot, zenét, táncot, erkölcsöket és abban szuperek. Mindenki más meg bekaphatja, aki esetleg derül rajtuk.
Szóval: segítene valaki, hogy érdekeljenek ezek a mércék? Kezdem úgy érezni magam, mint aki marokszám fogyasztja a leszarom tablettát...